Az integráció fogalma

 

E fogalom meghatározására elsőként a Larousse enciklopédiát nyitottam ki. Itt olvastam, hogy az integráció egy latin eredetű szó, mely egységesülést, beilleszkedést, beolvasztást jelent. Ez a meghatározás kiemelten a szociális, társadalmi integrációról ír, mely nem más, mint a társadalmi élet minden szintjén végbemenő viselkedés- és tudatbeli egységesülési folyamat. Lehet viselkedésmintákhoz való hasonulás egyének, kisebb – nagyobb csoportok, rétegek, osztályok, kisebbségek vagy egész társadalmak részéről. Az integráció a társadalmi konszenzus mértékétől függ. Ezen túl a társadalmi ellenőrzés folyamatai (vallások, ideológiák, filozófiák és a hozzájuk kapcsolódó nevelési, kulturális, politikai intézmények) is garantálják.

Spontán integráció: eléggé elterjedt. Ez azon integrációs típus, amelynél a szakemberek részéről nem jelentkezik tudatos integrációs szándék. A gyermek a többségi oktatási-nevelési intézménybe jár, a szülő ide íratta be, az óvoda vagy iskola fel is veszi. A szülő a szakértői bizottságnál nem járt gyermekével, s így a gyógypedagógus sem segíti a munkát még az időszakos nyomon követés vagy pedagógussal folytatott lazább kapcsolattartás szintjén sem. A pedagógus a törvény által biztosított kedvező lehetőségekkel nem él, útmutatás, segítség hiányában maga igyekszik megválaszolni, megoldani problémákat. Jó esetben – általában az enyhébb fogyatékossági típusoknál – többé-kevésbé sikeresen, rosszabb esetben inkább csak megtűri a gyermeket, de szinte semmit nem tesz annak pusztán formális jelenlétének oldására. Sajnos még igen gyakran előfordul ez a forma főleg a kisebb települések esetében, különösen az utóbbi években tapasztalható tanulólétszám csökkenés miatt. Ha tudomásul is veszi az intézmény, hogy fogyatékos gyermekkel van dolga, azt nem „törvényesíti”, hiszen ezeknek az iskoláknak többnyire a hátrányos helyzetű kistelepülési önkormányzat a fenntartója, és nem képes biztosítani a törvény által előírt tárgyi és személyi feltételt a fogyatékos gyermekek szakszerű ellátása érdekében.

Helyi (lokális) integráció: ilyenkor az épület közös, de a fogyatékos és ép gyermekek között gyakorlatilag semmiféle kapcsolat nincs. Ilyenek többnyire a tagozatként működő – régebbi nevén – kisegítős osztályok. Az integráció lehetősége benne van ezekben a szervezési formákban, hiszen lehetne közös szabadidős foglalkozásokat kialakítani, rendszeresen ki lehetne emelni egyes gyermekeket akár csak valamilyen tevékenységre vagy órára, de viszonylag ritkán élnek ezzel a lehetőséggel, s így tulajdonképpen ez is a szegregálás egy formája marad azzal a különbséggel, hogy a lakóhelytől való távolság nem áll fenn.

Szociális integráció: amikor a két gyermekcsoport tudatosan keveredik a foglalkozásokon kívüli vagy tanórán kívüli időben. Pl. az iskolában a délutáni tanulás idején már nem válik szét a két csoport, szándékosan egy asztalnál zajlik az ebédeltetés, közös a sporttevékenység, stb. Egyre elterjedtebb gyakorlat a közös táboroztatás, üdülés is.

Az igazi cél, és egyben a legmagasabb szint a funkcionális integráció, amikor nem választják szét a gyermekeket az iskolai órákon. Ennek két foka van:

- részleges integráció: amikor csak az idő egy részében van a fogyatékos gyermek a többiekkel, egyébként elkülönített csoportban tartózkodik. E forma alapját teremti meg a párhuzamos csoportok/osztályok tudatosan tervezett órarendje, pl. az egyébként elkülönített osztályba járó tanuló adott tantárgyat vagy tantárgyakat a többségi osztályban tanulja (ill. egy osztályban vannak, de adott tantárgyak esetén kiemelik az osztályból, és elkülönítetten tanul).

- A legmagasabb és tulajdonképpen az együttnevelés igazi célja a teljes integráció, melynek keretében a fogyatékos gyermek a teljes időt a többségi iskolában, osztályban tölti.

A következő néhány mondatban pedig a saját gondolataimat szeretném leírni. Én úgy vélem, hogy az integráció bármely fajtájáról beszélünk is, mindegyik egy nagyon hosszú folyamat. Fontosnak tartom például azt, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek (romák, betegek, fogyatékosak, szegények) ne érezzék magukat háttérbe szorítva, és mind az oktatás területén, mind pedig az egész társadalomban törekedni kellene arra, hogy ők ugyanolyan bánásmódban részesüljenek, ugyanazokkal a jogokkal, lehetőségekkel rendelkezzenek, mint más embertársaik. Ha ezek adottak, sokkal könnyebben szocializálódnak a társadalomban.

Naptár